Az ember, minél többször kerül ugyanabba a helyzetbe, annál inkább megbarátkozik, hozzászokik az adott szituációhoz. De a Rákóczi tábor valahogy nem szeret beállni a sorba.
Elstartolt az idei tábor, de hiába, én még csak másodszor élem át ezt a pillanatot - hiszen 2016-ban voltam táboros, most pedig miskolci segédvezető - de amint felültem a buszra, ugyanaz a szűnni nem akaró izgalom lett úrrá rajtam, mint két évvel ezelőtt.
Törtem is hát a fejem egész délelőtt: vajon a sokadjára visszatérő vezetőknek lankadnak-e ezek az érzelmeik? A megnyitót hallgatva azonban megbizonyosodtam róla, hogy még ők is töretlen izgalommal kezdik meg az idei tábort, ami nem kevesebb, mint a jubileumi 25. születésnapját ünnepli idén.
25 év, és valahogy mindenkiben - még a most kifejlődő Rákóczisokban is - kavarognak érzelmek. Igaz, hogy az ok minden esetben más: az újoncok arcáról leginkább a kétségbeesés, a kételkedés és az izgalom olvasható le, hiszen most választották el őket barátaiktól, és azon gondolkodnak, tényleg ennyire jó érzés lesz majd ismeretlen emberekkel utazgatni a melegben, mint amennyire a vezetők mondják?
A veteránok lelkében viszont egészen más érzelmek kaptak helyet a mai nap: ők már magabiztosak, hiszen tudják, hogy a tábor végén sok elégedett fiatal lesz majd hálás nekik, de ők is hálásak, mert nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy életük legmeghatározóbb eseményének szervezői, lebonyolítói lehetnek. Az izgalom a vezetők szívében is ott bujkál, hiszen ők sem másak, mint a most megszeppent ifjú Rákóczisok, csak ők már idősebbek. De, mint minden nagyranőtt gyermek, ők is azt találgatják, hogy vajon mit is rejteget az a bizonyos 25. születésnap számukra, de szerencsére, erre nem kell olyan sokat várni... :)
