Ma egy újabb félelmetesen produktív napra virradtunk. A reggeli ébresztés később volt a megszokottnál, így már a Nap is utolért minket a felkeléssel. Reggeli után egy picit jobban beleláthattunk egymás ismerkedési szokásaiba egy interaktív szociális médiáról szóló előadás keretében, amit a helyi vezetők tartottak. Az előadás végeztével sietősen indultunk el Aggtelek felé, ahol láthattuk Mátyás király könyvtárát, Petőfi Sándor sírját, egy teknősbékát, meg az anyós nyelvét is, mindezt persze cseppkő formájában. A kijáratot elhagyva, az átfagyott csapatunk Witek kérésére számolt egyet, ami annyira jól sikerült, hogy megelőztük saját magunkat. A húsz másodperces rekordunkat lecsökkentettük tizenhét másodpercre. A vastaps után alkotói válságba kerültünk, csak néztünk a félig megírt himnuszunkat két órán keresztül, eredménytelenül. Hogy teljes legyen a káosz, Witek kijelentette, hogy amint visszatérünk a szállásra, videóra veszi himnuszunk. Nem tudom, hogy ennek, vagy egyéb tényezőnek a hatására, de az agyunk újra működésbe lépett és este már a tökéletesre írt himnuszunkat fújtuk - még fogmosás közben is. Nem kell mondanom, hogy még Witek csapata is meglepődött, ahogy második felvételre tökéletesen előadtuk. Ha már az utolsó éjszakánkat töltjük Miskolcon, a „Ki mit tud?” sem maradhat el. Zsuzsa néni könnybe lábadt szemmel figyelte a szavalatokat, énekeket és a táncos produkciókat. Ilyen sikerélménnyel szerintem még soha nem aludtunk el a tábor alatt. Az élmények megtették a hatásukat: a nap végén mindenki a himnuszt énekelve bújt ágyba, hiszen holnap elhagyjuk Miskolcot, hogy Budapesten folytathassuk a tábort.

Gál Viola, Erdély