Mai napunk fél órával korábban kezdődött, mint kellet volna, de csapatvezetőnknek gyorsan megbocsátottuk a téves korai ébresztést, s a nap további részében már inkább csak poénkodtunk ezen.
Reggeli után gyorsan buszra ültünk, persze a számolást most sem hagyhattuk ki (bár most nem sikerült olyan gyorsan, hiszen korán kellett keljünk). Miután biztos volt, hogy a létszám teljes, elindultunk a Budai Várnegyedbe.
A Magyar Nemzeti Galériában, a két órás időkorláttól eltekintve, mindenki saját tetszése, tempója, kénye-kedve szerint járhatta be az állandó kiállításokat. Idő közben egyik társunk szuper képességére is fény derült, ugyanis láthatatlanul szivárgott be az aznap megnyílt időszakos Frida Kahlo kiállításra –de hát élelmeseké a világ, nem?
A galéria után a szokásos hideg ebéd helyett, nagy meglepetésünkre, pizzával leptek meg vezetőink, aminek
mindenki nagyon örült, csak Tibor bá' kérdezgette kerek szemmel, s egy kicsit talán megrökönyödve, hogy miért esszük ketchuppal a pizzát? 
Tele gyomorral, kissé szuszogva indultunk tovább a Szentháromság térre, ahol aztán kaptunk egy kis szabadidőt, amit ki is használtunk egy kevéske pihenésre, egy-egy jó beszélgetésre, vagy a szinte már kötelező Halászbástyás fotók elkészítésére.
Idegenvezetéssel indultunk a kívülről már megcsodált Mátyás-templom belső felfedezésére. A templom színes félhomályába lépve, az ólomüvegeken beszóródó fényben, az áhitatos csendben mintha pár száz évet visszarepültünk volna az időben. Az idegenvezetés végén kihasználtuk az alkalmat az imára, hálaadásra és kérésre – elénekeltük a Boldogasszony anyánk kezdetű régi néphimnuszunkat.
A templom-nézés befejeztével vezetőink még egy kicsit szabadjára engedtek, s aztán visszabuszoztunk a kollégiumhoz, mert a Balassi Intézetben nemsokára kezdetét vette a 25 éves ünnepség. 25 év hosszú idő, az első negyed évszázad talán a legfontosabb egy életben – ahogy Csadi Zoli is mondta ünnepi beszédében. Ehhez mérten helye volt itt a visszatekintésnek az eddigi munkára, a megemlékezésnek az idő közben eltávozott szeretett Berci és Suti bácsira (akiket nekünk, idei táborosoknak már nem volt lehetőségünk megismerni, mégis átérezhettük erejüket, munkájukat, aminek köszönhetően mi is részesei lehettünk a tábornak), de nem maradt el a jövőn való ötletelgetés sem.Volt ajándék, ünnepi vacsora, ének, sok régi táboros, kerekasztal beszélgetés az életben már sokra jutott volt Rákóczisokkal, sírás, nevetés, gratuláció, táncház és még torta is, szóval születésnaphoz illően minden, ami elengedhetetlen.
Ez a nap is véget ért...sajnos. Igen, sajnos, mert mindaz, ami Budapestre érkezésünk óta már a levegőben úszott, hogy ennek a tábornak is vége lesz egyszer, de eddig sikeresen hessegettük el gondolatainkból, már nem kerülhető ki többé. Holnap visszafordíthatatlanul az utolsó napra virradunk...
Persze előtte még éjjel befejezünk pár szponzor-levelet :) 

Dánél Dorottya, Erdély